miért én vagyok az mindig, akire későn kezdenek emlékezni, későn jönnek rá, későn veszik észre, hogy pedig de milyen jó is? hiányzik az a hozzávaló a személyiségemből ami a drámákat és meg nem értett hősöket rózsaszín lánymozi kellékekké alakítja.
lehet, hogy miután hazamegyek, felhívnak a király helyről, hogy rájöttek, én kellek nekik, és senki más nem lehet az ügyvezető igazgató? nem lennék meglepve.
vagy ez igazából mindig mindenkivel így van, és ez simán csak a lépcsőházeffektus?
esetleg egy jel? valamit másképp kell csinálnom, hogy a többiek ott és akkor vegyenek észre? vagy, valami elképesztő képességem van megváltoztatni mások emlékeit, és az igazából fingilingi dolgokat átírni szépre? de ezt meg nem akarom. én a jelenben akarok jó lenni. azt már tudom, hogy leginkább a jövőre spórolok mindig. mindig majd a jövő hónapban teszek félre / veszek ágyat / lesz új kabátom / kezdek el nem nassolni. ez üt vissza azzal, hogy ha már én nem vagyok tudomásul venni a jelent, akkor nesze nekem, jó megkapom a megmásított múltat?
illetve, ami még gubancos ebben. hogy kerülök elő? felraknak a padlásra, majd csak jó leszek valamire...aztán hoppsz, évek múltán a (csillám)poros emlékeimnek lehet is örülni.
és ez engem most miért kavar fel ennyire?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.